A világ nagy része nem is tudott a létezéséről. Ha valaki mégis tudomást szerzett róla, vagy valamilyen különös okból kifolyólag járt ott, és mesélni kezdett a környezetének arról, hogy miféle vidék is az, általában senki nem hitt neki. Porcelánvölgy lakói egyáltalán nem is bánták ezt a nagyfokú hitetlenséget és értetlenséget. Élvezték a szuverenitásukat, az izoláltságukat, és eszük ágában sem volt másokkal vegyülni, legalábbis nem egykönnyen. Nagyon speciális indok kellett ahhoz, hogy valaki Porcelánvölgybe bebocsátást nyerjen, általában nagyon speciális üzleti indok. Csupán egy-két kereskedő exportálhatott onnan porcelánt, természetesen óriási összegekért (megfizethetetlen!), de senki sem tudta pontosan, hogy kik is ők. Porcelánvölgybe betelepülni pedig csakis beházasodással volt lehetséges, csakis így fogadták be a kívülről érkezőket (mindig ezt a kifejezést használták a kívülről érkezőkre).
Porcelánvölgy nevét és különlegességét nemcsak az évszázadok óta a völgy közepén magasodó Porcelángyárnak köszönhette, hanem annak is, hogy majdnem minden porcelánból készült. A házak, az utak, a használati tárgyak, a közlekedési és mezőgazdasági eszközök, még az emberek cipői is. A ruháik alapanyaga azonban selyem volt, nagyon különleges selyem. Az egyik kereskedő direkt az ő számukra tenyésztett ki a világon egyedülálló selyemhernyókat, és hihetetlen mennyiségű, kiváló minőségű selymet importált nekik a porcelánért cserébe. Ő vetette fel és magyarázta el nekik a turizmus ötletét is, de a porcelánvölgyiek rázták a fejüket: szó sem lehet itt semmiféle turizmusról. Érthető, hogy sokan nem hitték, és mai napig nem hiszik ezt az egészet, ám ők nem tudják, hogy Porcelánvölgy lakói különleges képességekkel rendelkeztek, amelyekre szükségük is volt, hiszen kénytelenek voltak hozzáidomulni a maguk köré épített rendkívül kényes és törékeny világhoz. A precizitás, az óvatosság, a nyugalom, a higgadtság, a finom, gyengéd, hajszálpontos mozdulatok könnyed elsajátítása minden tősgyökeres zsigereiben ott lapult. Állítólag tényleg aranykezük volt, a kívülről érkezők mindig megcsodálták selymes, aranyan csillogó tenyerüket. Ritkán volt rossz szavuk egymáshoz. Te turista! Vágták oda a másikhoz, ha néha megharagudtak rá, ez a szó náluk káromkodásnak minősült, amióta az a bizonyos kereskedő szóba hozta a turizmus ötletét. Arra viszont különösen ügyeltek, hogy nehogy pattanásig feszüljenek az idegek, mert az alapjaiban rengethette volna meg világukat. Rettegtek mindenféle csorbától, repedéstől meg töréstől. Ilyesmi csak nagy ritkán fordult elő, de legtöbbször ki tudták igazítani a hibákat. A település határán a táblán nem az Isten hozott Porcelánvölgyben állt, hanem az, hogy Nem törünk és nem fogyunk. A város jelmondatát sokan saját portájukra is kifüggesztették, nagy betűkkel. A kívülről érkezőket komoly vizsgáknak vetették alá, hogy meggyőződhessenek arról, hogy méltó lakókká fognak válni. Ezeken sokan elvéreztek, azokra pedig, akik sikeresen kiállták a próbákat, néhány hónapos, komoly akklimatizáció várt (például, amíg kezük aranykézzé nem változott).
A lakók többsége a Porcelángyárban dolgozott, aki nem, az pedig a közigazgatásban, vagy a mezőgazdaságban. A Porcelángyár évszázadok óta a Porte család tulajdonában állt, melynek tagjait óriási tisztelet övezte, a lakók szerint a gyár nem is lehetett volna jobb kezekben, minden új vezetőt (aki általában a leköszönő fia, vagy unokaöccse volt) szeretettel fogadtak. A helyzet az idős Bruno Porte gyártulajdonos idején vált izgalmassá, mivel neki egyetlenegy lánya, illetve számos unokahúga volt, unokaöccse viszont egy sem akadt. Így a figyelem középpontjában évek óta Emilia állt, akit nemcsak azért neveztek el a legaranyabb kezűnek, mert az idős Bruno volt az édesapja, hanem azért, mert kézügyessége valóban senkiéhez sem volt fogható. Ujjai tökéletesen tekeredtek a porcelándíszítő ecseteken, amelyek hol arab hastáncot lejtettek, hol tangót jártak a keze közé akadó porcelántárgyakon. Porcelánvölgy lakói egyszerű gondolkodású, racionális emberek voltak, új volt nekik Emilia furcsa spirituális beállítódása. De elfogadták, csodálták és tisztelték, mivel ennek köszönhetően minden lakót egy egyedi, varázslatos, személyhez illő porcelántányérral ajándékozott meg. Azt mondták, Emilia belelát mások lelkébe, ezért tudja mindenki esetében eltalálni a hozzáillő, tökéletes díszítést. Minden lakónak ugyanaz csúszott ki a száján, amikor tenyerébe simult az ajándéktányér. Ennél tökéletesebbet nem is lehetett volna! Rebegték megilletődve.
Ettől függetlenül persze arról pletykáltak egymás között, hogy vajon ki lesz Emilia férje, mert ugye ő lesz az új gyártulajdonos is. Néhányan attól tartottak, hogy a lány esetleg kívülről érkezőt választ. Az azért már túlzás lenne! Csiripelték hüledezve. Eleinte a városba érkező Juliot is azzal vádolták, hogy csakis azért jött, hogy Emiliát feleségül vegye. De Julio hamar meggyőzte a lakókat, hogy nem készül beházasodni, csupán rövidebb távon szeretne Porcelánvölgyben tartózkodni. Indoka az volt, hogy új életet akar kezdeni, felöltődni, távol a világ zajától. Julionak akadt egy különlegessége, amiért tulajdonképpen bebocsátást nyert a városba, ugyanis olyan azelőtt egyáltalán nem fordult elő, hogy valaki nem kereskedés céljából érkezett, és beházasodni sem akart. Julionak ugyan aranykeze nem volt, de aranylába annál inkább. Erről előbb a határőrök győződhettek meg a saját szemükkel, aztán később mások is.
A fiú könnyedén kiállta a próbákat, a Porcelángyárban kezdett dolgozni, a lakók pedig csakhamar befogadták és megszerették. Felhagytak azzal a szóbeszéddel is, hogy biztos ő lesz Emilia férje, úgy tűnt, a fiatalok közömbösek egymás iránt, szinte alig találkoznak egymással. Azt viszont senki sem tudta, hogy Emilia Julionak is ajándékozott egy porcelántányért. Na jó, ezt valószínűleg sejtették, azt viszont biztos nem, hogy a tányér egy tó partján fekvő nimfát ábrázol, aki éppen fürdőzés után szárítkozik a napsütésben, miközben hívogatóan kacsint a külvilágra. Vagyis konkrétan Juliora. A fiú zavarba is jött, amikor a kezébe vette az aprólékosan kidolgozott csodát, és mindkettőjüket elöntötte a pír. Vagy inkább az történhetett, hogy valahol egy felhőn ülve egy angyalka is saját művét pingálta, és közben az ecsetéről lecsorgó két halványpiros csepp épp az ő arcukat találta el egy időben. Ám erről senki nem tudott rajtuk kívül. Minden jel arra mutatott, hogy a kívülről érkező Julio gond nélkül hozzásimult a városka higgadt, lassú és óvatos életéhez.
Egyik délután azonban a felnőtt lakók hangos, zavaró zsibongásra füleltek fel. Porcelánvölgyben a gyerekek is hamar megtanulták a csendet és a környezetükre való odafigyelést. Ám ezúttal Julioval játszottak önfeledten a város határában. Pontosabban egy szétrúgott, bőr focilabda után futkostak megszállottan, egymást döntögetve és félrelökve. Porcelánvölgy lakóinak többsége még sosem látott semmilyen labdát, néhányan azt sem tudták, mi az a foci. Miután leállították és lecsendesítették a társaságot, a felnőttek kézről-kézre adták a furcsa, gömbölyű, durva anyagú tárgyat. De akadt olyan, aki teljesen kikelt magából, hogy azonnal tűntessék el ezt a micsodát, Juliot pedig azonnali hatállyal utasítsák ki Porcelánvölgyből, különben itt hamarosan robbanni fog valami. A felvilágosultabbak lenyugtatták társukat, hogy nehogy pattanásig feszüljenek az idegek. Senki nem értette, hogyan hozhatta be Julio ezt az igencsak feltűnő tárgyat a városba, hogy nem vették észre a határőrök. Biztos elvakította őket Julio aranylába! A fiú a vállát vonogatta. A labda mindig, mindenhol vele volt, valószínűleg már anyjának méhében is, és vele együtt születhetett meg. Próbálta elmagyarázni, hogy ha a várostól tisztes távolságra játszanak, akkor a labda nem érhet semmilyen kényes, törékeny dolgot. Hogy hiszen ő a világ legjobb focistája, és meg tudja tanítani a gyerekeket azokra a tökéletes mozdulatokra, amelyekkel garantáltan nem lesz baj, egészen hasonlókra, mint amilyenekre a porcelánvölgyiek tanították meg őt, csak ezek egy kicsit erőteljesebbek, de ha jól célozzák meg velük a labdát, akkor nem lehet gond. Viszont a többséget (leginkább a felnőtteket) nem sikerült meggyőznie. Végül Bruno Porte dugta el a labdát olyan helyre, amelyet csak ő ismert, hogy soha többé senki ne férkőzhessen hozzá, Julionak pedig a lelkére kötötte, hogy viselkedjen tisztességesen, különben nem maradhat a városban.
Julio a lelkére aggatott súlyos ígéret miatt egy ideig kissé meggörnyedve járkált, aztán Porcelánvölgy élete lassan visszatért a megszokott mederbe, és ismét a megszokott, kifinomult ritmusban csordogált tovább.
Azonban egy hajnali, fülsüketítő robaj véget vetett mindennek. A város népe rémülten szaladt össze, hamarosan kiderült, hogy a gyárban a készülő és elkészült termékek nagy része megsemmisült. Az emberek pánikolva, fejvesztve, kétségbeesve rohangáltak az apró porcelán darabkák között, a pusztítás pedig olyan erejű volt, amelybe az egész völgy beleremegett. Repedtek, hasadtak, törtek a házak, az utak, szinte minden tönkrement. Emiliát és Juliot azóta sem látta senki, és az a beszéd járja, hogy Bruno Porte nem találta sehol az elrejtett focilabdát.
Beszélik, hogy Porcelánvölgy már nem létezik. Hogy megtört lakói szépen lassan elfogytak. Mondják, hogy az újabb térképeken már nem találják a települést, pedig a régieken még fel volt tűntetve.
Ezt az egész történetet egy kedves ismerősöm mesélte régebben, persze én is hitetlenkedtem, bolondnak tartottam (állandóan a világot járta, és nem törődött egyébbel), s az időközben felmerülő porcelánvölgyi pletykák sem izgattak különösebben, csak mosolyogtam rajtuk, egészen addig, amíg a minap bele nem botlottam egy újságfoszlányba. Gyűrött volt, tele foltokkal és szakadásokkal, de annyit sikerült kivennem belőle, hogy egy ismert focistáról szól, aki visszavonulása után porcelángyártásba kezdett, vállalata pedig mára nemzetközi óriáscéggé nőtte ki magát. A focista azt nyilatkozta, hogy otthon semmiféle törékeny tárgyat nem tartanak, porcelánt meg főleg nem, valamint focilabdát sem, az már úgyis a múlté. Egyszer valahol régen megtanulta, hogy az óvatosság óriási erény, a felesége pedig eléggé hirtelen haragú.
kép forrása
Save
fotó: Anastasia Pottinger
