A nagyfiúk asztalához ültem. Pont volt még egy hely és én félve tettem le a zöld, műanyag tálcám. A zsíros gulyás kilöttyent a mélytányér mellé és a leheletvékony szalvéta gyorsan felszívta a narancssárga levet. Gyorsan felnéztem, hogy észrevették-e ügyetlenségemet, de a fiúk alig figyeltek rám. Azt hiszem az sem tűnt fel nekik, hogy leültem. Persze a gólokról volt szó, meg a cselekről. A Huszi, (Huszár Janó volt a rendes neve) a legnagyobb játékos. A legutóbbi meccsen 3 gólt is rúgott a Kádáréknak, pedig ők már ifik voltak. A Huszi legjobb barátja, a Fóris, jobbra ült mellette, egy szőke, magas gyerek volt. Éppen Huszi cselét részletezte, majd tizenegyest követelt, mert a Margit Gézu úgy fellökte, hogy a Huszinak az orra vére is megeredt.
- Tizenegyes, az kellett volna! Ez a Margit már nagyon elszállt magától, ideje lenne helyre tenni… Leszedni arról a magas lóról! – ordította Fóris, mire elhalkult nem csak az asztal, az egész ebédlő is. Furcsálltam a dolgot, a Fóris a nap 24 órájában ordibál, ha nem alszik éppen, de szerintem még álmában is hangosan veri az asztalt egy kihagyott gólpassz miatt.
Aztán felnéztem és megláttam őt. Odasúgott valamit a Bélu bának, aki bólogatott és fel is nevetett egy pillanatra. Észre sem vettem, de a fiúk zsibongása újra megindult és mindenki a gulyása fölé görnyedt, vagy a nem befújt tizenegyest követelte bőszen, határozott bólogatással. Tudtam, hogy mennem kell. Gyűlöltem. Még akkor is, ha hozzám sem szólt itt, a nagyfiúk asztalánál senki. Felálltam, de amilyen lassan csak tudtam, úgy vittem vissza a tálcám, rajta a gulyás meg sem rezzent, pedig még teli volt a tányér.
A kocsiban aztán kezdődött a szokásos faggatás. Gyűlöltem. És ők a haverok? Nem. Gondoltam, mert ott ültél… Ott volt hely. Úgy mondtam volna, hogy igen, apa a haverjaim voltak, tudod mi vagyunk a legjobbak, így egy asztalhoz ülünk, ez már csak így megy. De nem mondtam. Mert se nem voltak haverok, se nem volt az apám.
- Gyakorlunk még, tudod! Előtte pihenj le, ha akarsz.
- Nem akarok. - Ezt a gyakorlásnak is mondtam. Gyűlöltem.
Egy sem ment be. Egy rohadt kapura lövésem se. Mire van úgy nagyra? Hogy régen a Fradi ifi csapatában volt kapus? Gyűlöltem. Egy senki volt nekem.
- Fiam, ne rúgd olyan erőszakosan, tudod, mély levegő be-ki-be-ki. Kezdd újra, nyugodtan.
Minden alkalommal összerezzentem a szó hallatára. Nem hiszem el, hogy nem vette észre, hogy akárhányszor fiának hívott, végigfutott rajtam egy remegés, mint egy apró áramütés. Nem szóltam neki, anya miatt. De gyűlöltem. Visszahoztam a kopottas labdát a kert végéből, ahova esett, miután kivédte azt, és újrakezdem. Egy sem ment be. Nem érdekelt. Dühösen kaptam fel a labdát a földről és bevágtattam a házba. Majd meglátja! Az ifiben fogok játszani, a nagyok között! Aztán az NB 3-ban, meg az NB1-ben! A tv-ben fog csak látni, ahogy a válogatottban rúgom a bőrt és nem fogok már hozzá tartozni, sehogyan sem. Akkor fogja meglátni mit tudok, amit ő nem!
Két év múlva mindegyik bement. Büszkén veregette a vállamat, a meccsek végeztével, egy idő után az érintésére sem rezzentem össze. Megszoktam. Amikor a Fradiban kezdtem játszani, pezsgőt bontott, és azt hiszem egy könnycsepp is elcsordult. Anya el sem hitte és csak azt ismételgette, ahogyan minden gólom után: „Na az a sok gyakorlás apáddal! Látom kicsifiam, mi lesz belőled! Futbalista!” Nem akartam, hogy bármi köze legyen ehhez. Rá akartam ordítani, hogy ez az ember semmit nem tett hozzám. Gyűlöltem.
Aztán amikor Európa Bajnokságon, életem eddigi csúcspontján tizenegyest fújtak a wales-iek ellen, én indultam a kapu felé. A legjobb rugó voltam. Be-ki-be-ki. Bement. Tudtam, hogy nyertünk.
Hónapokkal később ölelt magához, már itthon, a kertben az ünnepi bulim után. Először nem éreztem gyűlöletet. Nem azért, mert miatta ment be a tizenegyesem. Nem azért, mert válogatott voltam és keresett játékos. Azért, mert ha kicsit is, és csak mostohán, félig, vagy negyedig, de az apám volt. Évekig. Az apám volt.
