A hatalmas irodaház csak egy-két szobájából szűrődtek ki a hideg, fehér fények, kevesen voltak már az épületben ilyenkor. Az üres lakásba hazaérni nem vágyó egyedülállók és azok a férjek és feleségek, akik a hétköznapokból túlóra címen loptak el néha-néha pár órát az otthoni feladatok, számonkérések és szürkeség elől, amikor végre csendben és nyugalomban lehettek. Este volt a legjobb itt bent, az 5 órakor a kijáratnál türelmetlenül toporgók ezt nem értették, nem is tudták, ők mindig kifelé vágytak, randevúkra, ruhát vásárolni, a gyerekeiket látni, koncertre, moziba, színházba siettek, ahogy lejárt a kötelező órák száma.
A folyosón a takarítók zörögtek a tisztítószerekkel teli kocsikkal, halkan morgolódtak, hogy ezek miatt a munkamániások miatt lassabban végeznek, mindig összejárkálja valaki a frissen felmosott padlót és amúgy is egyfolytában kerülgetni kell őket. Hozzá is benyitottak, ahogy meglátták egyedüli nőként ülni a szobában rögtön meg is volt a véleményük róla, mit keres ez itt, ahelyett, hogy már rég otthon főzne a családjának! Mielőtt elindult a nap végén, szeretett rendet rakni az asztalán, amikor másnap reggel megérkezett, a rendezett környezetben könnyebb volt elkezdeni a munkát. Nem voltak kitéve fényképek, mint a friss házas kolléganőjének, akinek már nem is szeretett az asztala felé nézni, inkább a sajátjához hívta, ha beszélni akart vele, valahogy mindig elfacsarodott a szíve a sok szívecskés képkeret láttán, az önfeledt pillanatokat ábrázoló képek pedig minden alkalommal apró tűszúrásokat okoztak a mellkasában.
Előző este, amikor keresett egy karkötőt a fiókjában, ő is talált egy képet, ők voltak rajta öt évvel ezelőtt, az arca mintha egy idegené lett volna rajta, nem emlékezett rá, hogy volt valaha ilyen igazi sugárzó szépség, mint akit ezen a fotón látott. Az arca ma sem változott, nem öregedett, erre büszke is volt mindig, de azt a mosolyt sosem látta azóta, sem a tükörben, sem az újabb fényképeken. Dokumentálták az életüket, mindig figyeltek, amikor fotózkodásra került a sor, hogy előnyösen nézzenek ki, kihúzzák magukat, rendezett legyen a hajuk és sem idétlenül vidám, sem szomorú ne legyen az arckifejezésük. Egész nap rosszkedve volt attól a képtől. Próbált visszaemlékezni, mitől lehetett olyan boldog ott, mi áradt benne éppen az elkapott pillanatban, ami ilyen erővel jött át a fényképen is, de nem ment. Volt itt bent a cégnél valaki, akiről néha átfutott az agyán, hogy talán eszébe tudná juttatni, de mindig elhessegette a gondolatot.
Kiment a félhomályos folyosóra, a mosdó a legvégén volt, indulás előtt mindig tett egy kört arra. Bement, szinte automatikusan az utolsó fülkébe, amikor végzett, kapcsolta csak fel a villanyt az előtérben, kezet mosott, csak azután pillantott fel. Szép volt és fiatal, hiszen csak 35 éves volt, de jóval kevesebbnek látszott, mégsem volt vonzó, egy fáradt, fénytelen arcú nő a sok közül. Visszafelé elgondolkozott egy krém reklámján, amit előző nap látott a tévében félálomban, a férje mindig bekapcsolva hagyta a készüléket, elaludt az esti filmen, mikor felébredt, pont egy arckrémről volt szó, ami visszaadja a leharcolt bőr ragyogását. Talán hazafelé beugrik még zárás előtt a drogériába.
Már a takarítók is elmentek, a folyosón egészen sötét volt, talán azt hitték, hogy üres már az épület, csak az ő szobájából világított ki az asztali lámpa fénye. Ahogy belépett, először észre sem vette, hogy az ablak előtt áll valaki, csak amikor már pár lépésre ért tőle. A másik nem mozdult, csak nézte őt, a pillantását figyelte. Lassúak voltak a mozdulatai ahogy közelebb lépett, a kezét úgy csúsztatta a derekára, mintha ismerné, hogy hova kell nyúlnia ahhoz, hogy egyetlen, folyamatos mozdulattal odahúzhassa magához. Szorosan tartotta, a mellkasuk egymásnak feszült, a szájuk csak egy ujjnyira volt egymástól. Ő csókolta meg, átfogta a nyakát, furcsa volt az idegen bőr érintése. Egyetlen perc volt csupán, nem szóltak semmit utána sem, csak elindultak kifelé a szobából mindketten. Ahogy belépett a tükörfalú liftbe, elmosolyodott: még létezett az a nő a fotóról.