Életemben először meséltem róla valakinek. Ültünk a belvárosi kávézó teraszán, fröccsöt rendeltünk, fülledt és párás volt a levegő. Ő, aki velem szemben ült, megjegyezte, hogy az imént, amikor a parkban sétáltunk, milyen váratlanul, és mekkora erővel szakítottam ki jobb kezemet az ő bal kezéből, és kaptam elő a mobilomat, majd fotóztam le az üres padot, amit megláttam, és ami valami titokzatos okból kifolyólag rabul ejtett engem.
Az egész Costel miatt van, mondtam.
Soha nem jutott eszembe, hogy bárkinek is meséljek róla, most mégis gondolkodás nélkül szakadt ki belőlem. Nem tudom, mióta ismerem, és azt sem, hogy meddig tartott a mi közös létünk. A legelső pillanat vele kapcsolatban, amire emlékszem, az, amikor beléptem a kis tetőtéri garzonjába. Viszonylag tágas tér volt, amerikai konyhával. A szobában egy franciaágy volt, vele szemben egy nagyobb komód, mellette egy fogas, néhány ráaggatott inggel. A földön kisebb papírdobozok voltak, tele könyvekkel, a falak pedig telis-tele fényképekkel.
Rengeteg fotó volt, nem győztem kapkodni a fejem, elmém megtébolyult a gyönyörtől, egyszerre akarta befogni mindet. Varázslatos képek voltak, régiek és újak, megsárgultak, fekete-fehérek és színesek, volt közöttük díszített szélű, és olyan is, amit számítógéppel nyomtattak ki vékony papírra, sokukba belelógott egy másik. Mindegyiket ő készítette, és minden héten csinált egy-két újabbat. Érdekelt, hogy mióta van ez, és hogy fér el ennyi a falakon, Costel pedig azt mondta, hogy ez mindig így volt, ezután is így lesz, és minden fénykép megtalálja a helyét. Nem kellett végignéznem egytől-egyig ahhoz, hogy rájöjjek, mi a közös az összesben. Costel mindig, mindenhol az üres padokat fotózta, különböző korú és állapotú padokat. Volt, amelyik egészen távolinak tűnt a fotón, volt, amelyik elfoglalta az egész képet, akadt, amelyiknek lemaradtak a csücskei, és volt olyan, amelyiknek csak a felét fogta be a lencse, de jól tudtam, hogy a másik felén sem ült senki. És nemcsak a padokon, hanem a környezetükben sem láttam senki emberfiát, órákig szórakozhattam volna azzal, hogy valamelyik fényképen ráleljek valamilyen apró pontra, ami valaki lehetett, de felesleges lett volna. Costel bebiztosította magát. Képekkel tapasztotta körbe a lakását, amelyeket ő készített, olyan világot teremtett maga köré, amelynek ő a középpontja, amelyben megvan a fix helye, amelyben senki máshoz nem kell alkalmazkodnia. És azt képzel az üres padokra, amit és akit akar.
Én mondtam neki, hogy szerintem ő ül azokon a padokon, hol szemben azzal, aki a lencse másik felén áll, hol egészen messze tőle, hol a szemébe néz, hol háttal fordul neki. És lehet, hogy a padokon ülő Costelek figyelik, hogy hogyan változik a fotós Costel. Kizárt dolog, válaszolta, ő sosem ül padokon, minek, ha el lehet feküdni a fűben, vagy bele lehet túrni a homokba? Ő csakis abban az esetben lenne hajlandó egy padon ücsörögni, ha én is ott ülnék mellette. Különben jobb, ha tudom, hogy valójában tényleg én foglalom el azokat a padokat. Hol kislányként, hol felnőttként, hol vidáman, hol kacagva, hol szomorúan, egyik-másikon kétségbeesetten, némelyiken sírva. Meg is mutatta, hogy melyeken sírok.
Costel azt is mondta, hogy ne csodálkozzak azon, ha néhány fénykép ismerősnek tűnik, hiszen ez a mi közös történetünk, a mi közös életünk, amely mindig is közös volt, sőt, igazából ugyanaz, pont úgy, ahogy most is. Ő mindig pontosan tudta, hogy ki vagyok, hogy nézek ki, hol vagyok, mint ahogy azt is, hogy egyszer majd itt fogunk ülni együtt a kis tetőtéri lakásban, és a fényképekről beszélgetünk.
Hiszen testvérek vagyunk.
Nem kérdeztem semmit, azt hiszem, ha akartam volna, sem tudtam volna, egyetlenegy általam kiejtett szó, kifejezés, mondat sem tudott volna úgy ívelni, alapértelmezett állapot volt, csupa egyértelműséggel és fix pontokkal, melyek között az egyetlen út az egyenes volt.
Ezen kívül csak arra emlékszem, hogy a Costelnél töltött órák állandóan ismétlődtek, mintha minden délutánt ott töltöttem volna nála, és gyakorlatilag semmi másra nem emlékszem abból az időszakból. Costel mindig tojásos lecsót és kávét főzött, ültünk a franciaágyon, öntöttvas, agyonhasznált, göcsörtös serpenyőből faltuk a kaját, mindig nagyon éhesek voltunk, akkor ettünk először és utoljára a nap folyamán, és bámultuk a fotókat. Én pontosan tudtam, hogy melyek az újabbak, amelyek azelőtt nap még nem voltak, egyre vastagabb falak bástyáztak körül minket, Costel pontosan tudta, hogy melyik hol és mikor készült, és ebből a temérdek puzzle-darabkából raktam össze az ő világát, ami tulajdonképpen az én világom is volt.
Costel amúgy bohócként dolgozott, a lakását csak bohócruhában hagyta el, ami ott lapult az ágyneműtartóban. Gyerekekhez és idősekhez ment, csak ez a két korosztály érdekelte - na meg én tette hozzá -, pedig mehetett volna komoly cégekhez csapatépítésre, de mindig nevetett az ilyen felkéréseken. Egyszer megkértem, hogy öltözzön be nekem bohócnak, de erre azt válaszolta, hogy ő csak akkor öltözik be, ha elmegy otthonról, de minek menjen el otthonról, ha én ott vagyok?
Azt hiszem, akkor jöttem rá arra, hogy tulajdonképpen rajtam kívül senki sem ismeri Costelt, senki sem látja az arcát, talán azt sem tudják, hogy Costelnek hívják. Az emberek között bohócként létezett, vagy nem volt emberek között, és a külvilágból az emberek nélküli üres réseket csipegette le magának.
Igazából tényleg nem tudom, hogy hogyan kezdődött ez az egész, és azt meg végképp nem, hogy hogyan végződött, ha egyáltalán végződött valahogy. Vagy az egész akkor kezdődött, amikor Costel fényképezni kezdett, és addig tart, amíg Costel fényképez? Vagyis mindig is volt, és mindig is lesz?
Arra eszméltem fel, hogy remegő kézzel tartom a telefonomat, és a nemrég csinált képet bámulom meredten. A kávézóban velem szemben ülő nyugtatni próbált. Érdekes, hogy ezt eddig nem meséltem neki, és hogy teljesen érhető a dolog. Álom volt csupán az egész, de hiszen minden embernek vannak fontos álmai, amelyekre emlékszik, amelyek hatással vannak rá. És logikus, hogy ilyet álmodok, hiszen nincs testvérem, talán kicsit vágytam rá régebben, hogy legyen.
De én nem tudom, hogy az érthető és logikus nem az lenne-e, hogy pontosan tudom, hova kell továbbküldenem az imént készített fotót, és a felismerés, hogy mégsem tudom, mindennél félelmetesebb.
