A szekrényből elkezdte kirámolni a ruhát. Egyenként emelgette le a vállfákat, lassan, komótosan, mintha alaposabban végig szeretné mérni, most, utoljára. Búcsú volt ez, lehúzni magáról a múltat, mint a bőrt. Levedleni.

A kék vászonszoknyánál lelassult. Magához mérte. Sűrű szövésű vászon, ha az arcához emeli, csak foltokat és körvonalakat látni, az erősebb szellő is csak alig ringatja és ha mégis, csak annyira, hogy még valamennyire kivehető legyen a csípőn kívül a comb íve is, amit D. lefekvés előtt, de néha még félálmában is simogatott és közben suttogott, trópusi gazellám, mondta, aminek néha örült. Ilyenkor elképzelte, hogy valahol, melegebb égövi országban az erdőben sietve vagy lassítva halad, megbújik az árnyékban és lepihen, maga alá húzott lábakkal, máskor semmi nem jutott eszébe a szavakról. A férfi tenyere meleget tartott, izzadt lett a bőre, hozzáragadt a lepedő.

A piros inggel hordta, a rejtett gombolásúval, vasalni nehezen lehetett, de D. ilyenkor rátette az ujját, hogy az anyagot rögzítse az egyik végénél, és amikor felnézett rá, kiderült, hogy végig őt és nem a forró vasaló hegyét figyelte, amit ő figyelmesen mozgatott az anyagon. Ilyenkor D. néha elpirult, mintha szégyellnie kellene a csodálatát vagy azt, hogy tetten érték, és el is kapta az anyagon tartott ujját, mintha vissza akarná vonni, ami addig történt. Így teltek a napok, aztán az évek, az árapály hullámainak előretörő és visszavonuló ritmusában, ők ketten pedig, hol egyszerre, hol egymással ellentétesen éreztek.

Felveszi, a búcsú legyen teljes, gondolta magában, de aztán mégsem merte, félt. Félt, hogy nehezére esik majd levetni, bőréhez tapad az anyag. D-nek tetszett leginkább ez a darab, ezt viselte, amikor először találkoztak. Koranyár volt, olyan délelőtti napsütés, amelyben azt érezte, most minden megtörténhet, a lehetőségek teljesen nyitottak, mint egy mintás legyező, ami összecsukva teljesen mást rajzol ki, mintha szétnyitnánk az összefűzött lemezeket.

Aztán mégiscsak felvette. A szoknya feszült, a cipzár hátul ugyanazt a zizzegő hangot adta ki, jelezve, hogy kész, vége, egymásba záródtak a fogak, egymás hajlataiba bújtak, kapaszkodnak. Végigsimított a kezével a szoknyán, mintha a morzsákat akarná leseperni az abroszról, amelyek, ha túl sokáig maradnak ott, szúrós szárazra száradnak, és egy mozdulat is elég, hogy felsértsék a finom bőrt.

A piros inget nem találta sehol.  Ahogy D. szétgombolta, azt érezte, a teste ellazul, mintha a körvonalai is megszűnnének, puha lesz minden és nyugodt, aztán amikor rásimul a tenyere és végigcsúszik a bőrén, a pórusai is megnyílnak, mohón tátongnak az érintése alatt.

A szoknyáját végül ledobta az ágyra. Mintha a testéből tépett volna ki valamit, összerándult a gyomra, és egy láthatatlan résen szivárgott ki belőle valami, amitől gyengének és jelentéktelennek érezte magát. Aztán rámolni kezdte a ruhákat újra, az anyagok simogatták a tenyerét, zsibbadást érzett az érintésüktől, képtelen volt rászorítani az ujjait a ruhákra, belemarkolni a múltját őrző szoknyákba, rézszálak furakodtak a vérereibe, a hajlatokba betont öntöttek, súlyuk húzta őt lefelé, idegenné vált a teste, ő maga is, valakivé, akit nem ismert.

Légüres térbe került vagy valamiféle súlytalanságba, úgy érezte, a vízen is járni tudna és észrevétlenül haladni az utcákon, árnyék és a léptei visszhangja nélkül.  Vissza akart fordulni.  Menni, el innen, vissza, abba a sós melegbe, az apály és dagály sodró ütemébe, a távozás nélküli mindennapokba. Magára vette a szoknyát, még össze sem húzta a derekán a zipzárt, máris rámolni kezdte a fürdőben a szennyest, aminek az alján meg kell találnia a piros ingét.  A levelet, amit hónapok óta írt és az asztalra készített, már összetépte. Aztán csak várt. Hogy nyíljon az ajtó, belépjen rajta a sószagú férfi, aki semmit nem vesz észre, odalép és megcsókolja, ahogy szokta. Ahogy mindig szokta. A fekete vonalak a szemhéján lassan visszarajzolták a körvonalakat, a festék elevennek mutatta az arcát, újrarajzolta a határokat a lehetetlen és a lehetséges között.  Van visszaút, gondolta.

Aztán nyílt az ajtó és belépett a férfi, akire várt. Másképp nézett most rá.

 kép forrása: http://maimano.hu/kiallitasok/pillanatnyi-forgatokonyv-iii/