Az orvosok pukkadoztak a nevetéstől, sőt úgy tűnt, pukkadozik az egész környék, és a kis dalmáciai üdülővároska hahotázásának ritmusára táncolnak az Adria hullámai. Zita ramatyul festett, a kórház dolgozói furcsán méregették, majd a maguk lezser módján, mosolyogva indították útjára a mentőautót vele és vinnyogó-siránkozó anyjával Zágrábba. Ilyenek ezek a déliek, semmit nem vesznek komolyan, mondogatta később, hazafelé az apja. A tengerparti kisvárosban nem tudtak mit kezdeni a sirály-allergiával, akinek ilyen baja van, az nem jár arrafelé, mondogatták röhögcsélve.
A család év eleje óta be volt zsongva, hónapokon keresztül készült az első külföldi, tengerparti nyaralásra. Zita is állandóan ezzel hencegett az osztályban, számtalanszor elképzelte, hogy hogyan fog majd belibegni a tengeren vásárolt, divatos, nyári kalapjában, fehér miniruhájában, selymes, csokibarna bőrrel az első tanítási napon az iskolába, és hogyan fog majd utána fordulni az összes nyolcadikos fiú.
Csakhogy Zita bőrén már a nyaralás első napján barnás-vöröses kiütések jelentek meg, amelyek aztán az egész testét ellepték. Másnap már mozdulni sem bírt, mindene fájt, teljesen elgyengült és alig kapott levegőt. Kisvártatva kiderült, hogy mi a baja: sirály-allergia. Ez önmagában is elég furcsa és ritka betegség, amelyet tovább nehezít az, hogy nem csupán a madár közelesége, vagy érintése, hanem puszta látványa és hangja is elég komoly tüneteket okoz. Jobb lesz, ha gyorsan átszállítják Zágrábba, mondta a főorvos a kis dalmáciai üdülővárosban.
Zágrábban aztán egy magyar származású allergológus faggatta ki részletesen, hogy voltak-e már valaha hasonló tünetei. Zita, bár szörnyen érezte magát, visszavágyott a partra, barnulni és fürödni akart, így hát egész hosszasan kezdett mesélni arról, hogy neki aztán soha, semmi allergiája nem volt. Otthon van kutya, macska, régebben volt nyuszi is, meg az öccsének papagája, de az megdöglött, mert nem bírta a családi légkört, a bogarakat kifejezetten szereti, a pókokat egy papírdobozban szokta gyűjtögetni, ennél a pontnál az anyja hangosan felsikoltott. Nahát, lány létére? Kérdezte meg csodálkozva az orvos, Zita tekintete végigfutott vékony, görnyedt, foltos testén, igen, lány létére, válaszolta büszkén. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy visszautazzanak a tengerre, néhány napig a kórházban kellett maradnia, gyógyszereket kapott, a tünetei végül kezdtek enyhülni. A magyar származású orvos búcsúzóul a lelkükre kötötte, hogy legyenek nagyon óvatosak, hogy legyen mindig Zitánál a megfelelő gyógyszer, mert sosem lehet tudni, Magyarországon is megtörténhet a baj.
A család hamarosan beköltözött a szmogos belváros közepére, ahol távol voltak mindenféle vízparttól, és biztos, ami biztos, zöld területtől is, Zita pedig szeptember 1-én sötétkék hosszú farmerban és fekete garbóban somfordált végig az iskola folyosóján.
A kezdeti nehézségek után úgy tűnt, egészen élhető az élet így is, sőt, szinte semmiféle megerőltetéssel nem jár. Zitának csupán két dologra kellett nagyon figyelnie: a gyógyszer legyen mindig a táskájában, és kerülje a vízpartokat. Igaz, egyszer csúnyán összeveszett az anyjával, aki nem engedte, hogy irodalom fakultációra jelentkezzen, és így derékba törte színészi ambícióit. A gyerek nem kerülhet semmiféle érintkezésbe Csehov Sirályával sem, mert jobb óvatosnak lenni és megelőzni a bajt!
Aztán ahogy Zita akart annak idején belibbeni az iskolába, olyan őrjítően libbent be Jean-Pierre a huszonéves lány életébe. Jean-Pierre mélyfekete göndör fürtjei belelógtak homlokába, és olyan kerek ajkakkal formázta a kerek ö-ket, hogy Zita beleszédült ebbe a kerekségbe. A férfi egy dél-francia halászfaluból származott, szülei egyszerű, konzervatív gondolkodású emberek, akik meg voltak győződve arról, hogy egy szem fiuknak sikerült igazán jelentőségteljes nevet adniuk. Jean-Pierre aztán ehhez a jelentőségteljes névhez méltó módon igyekezett életét valamiféle jelentőségteljes mederbe terelni. Egy budapesti cég felsővezetőjeként rántotta magával Zitát ennek a jelentőségteljes medernek a mélységébe.
Amikor Zita nagy nehezen, hebegve-habogva mesélni kezdett furcsa allergiájáról, Jean-Pierre közönyös higgadtsággal fogadta a dolgot, semmi baj, nyugtatta, legfeljebb nem mennek látogatóba az óceánnál élő szüleihez. Jean-Pierrenek nem hiányoztak a rokonai, utálta szülőfaluját, és egyáltalán nem bánta, hogy nem mehetnek vízpartra nyaralni. A férfi szinte mindig nyugodt volt és szinte mindig mosolygott, akkor is, amikor a tévében az éhező afrikai gyerekekről vagy repülőszerencsétlenségről volt szó. Ezenkívül szerette, ha valami csillog-villog, illetve pontosabban, ha minden csillog-villog, és a hófehér volt a kedvenc színe, így ezek váltak meghatározóvá közös lakásukban is.
Néha beszélgettek a sirály-allergiáról, de igazából olyan volt, mintha nem is lenne, mert gyakorlatilag semmi problémát nem okozott. Zitának néha eszébe is jutott, hogy mégiscsak el kéne menni a tengerre, mert hátha félrediagnosztizálták gyerekkorában, és igazából nincs is semmi baja. De a szülei - majd később Jean-Pierre is - mindig felháborodva reagáltak, hogy szó sem lehet róla, nem játszadozhat csak úgy az életével.
Több éve voltak már házasok, amikor Zita egyszer sirályvinnyogásra ébredt. Nem riadt meg, először fel sem fogta, hogy már ébren van, azt hitte, még álmodik. Amikor kikelt az ágyból, akkor kezdett töprengeni azon, hogy ez mit jelenthet, de nem volt nagyon ideje belemerülni a gondolataiba. Ahogy megpillantotta a hálószoba ablakát, felkiáltott. A madár valóban ott állt a párkányon, haragos szemeivel Zitát méregette, fejét apró, gyors mozdulatokkal forgatta, kampós, ijesztő csőre furcsa alakzatokat írt le a levegőben. Zita reszketni kezdett, és szorosabbra húzta magán a köntösét.
Remegő kézzel hívta fel Jean-Pierret, majd az anyját. Egyik sem hitt neki. Jean-Pierre szerint csak egy buta látomás az egész, biztos a sok stressz miatt van, kizárt, hogy a belvárosban sirályok repkedjenek, de azért vegye be a gyógyszerét, és pihenjen le. Az anyjából dőlt a szó, ráadásul sikerült olyan magas hangot megütnie, hogy Zita egy pillanatra tényleg elhitte: valóban hallucinál, és igazából nem a sirály, hanem anyja vinnyogását hallotta addig is. Az anyja szerint biztosan terhes, ez már a szokásos reggeli rosszullét, ne pánikoljon, vigyázzon a kis csöppségre, a János-Pierre igazán megfelelő név lenne a kisfiúnak, magyar is, meg francia is, amúgy biztosan a sármos apjára fog hasonlítani, és ő már alig várja, hogy megszülessen.
Zita szédülve rohangált fel-alá a lakásban, a gyógyszerét kereste. A városban nem hordta magával, biztos volt abban, hogy valamelyik fiókban kell lennie, de egyszerűen nem találta sehol. Aztán eszébe jutott, hogy le kellene húznia az összes redőnyt a lakásban, de valahányszor valamelyik ablakra pillantott, a sirály mindig ott volt, és mindig őt bámulta, Zita pedig egy lépést sem mert közelíteni felé.
Egyetlen egy megoldás maradt, gondolta: bezárkózni a fürdőbe, a lakás egyetlen ablak nélküli helyiségébe. Ám ahogy elindult, szeme megakadt a nappali hófehér műbőr kanapéján. A sirály egészen beleolvadt környezetébe, csak okkersárgás csőre tűnt ki, Zita szinte hipnotizálva bámulta, ahogy a madár a kanapé anyagát tépkedi. Aztán váratlanul nevetni kezdett, egyre hangosabban és megállíthatatlanul nevetett, a madár abbahagyta rendkívül koncentrált tevékenységét, figyelni kezdte a lányt, Zita ezúttal kifejezetten szelídnek és barátságosnak találta, amitől még inkább nevetnie kellett.
Dalmácia legdélibb csücskében is hallotta anyja és Jean-Pierre sikítozását, amit azóta nem tudtak abbahagyni, amióta meglátták a teljesen felfordított lakást. Zita sajnálta, hogy lemaradt Jean-Pierre első, igazi kifakadásáról. S hogy ne kelljen élete végéig ezt a sikítozást hallgatnia, hangos nevetésbe kezdett a városka lakóival.
képek forrása: pixabay.com
