Még mindig nagy a hőség, pedig már esteledik. Mély, nyomasztó alkony úszik a tájra, kanyarog a fák között, süpped bele a földbe, a fűszálakat körülöleli. A patak mellett ülünk, a nagy fűzfa mellett, Bori meg én. A víz sötétlik, de még visszatükröződik rajta a lemenő nap pirult narancsszíne és a fazuhatag zöldje. A sodrás megtöri ezt a tükröt, vibrál a felszíne. Ezt nézem megbűvölten, miközben hallgatom Bori meséjét Ádámról. Ádámnak zöld szeme van és éppen csak egy kicsit magasabb Borinál, ami pont tökéletes, amikor átöleli. Ádám komoly, de isteni tésztákat főz és tud hegedülni is. Bori szemén át én is beleszeretek ebbe a férfiba, úgy látom, mint ő: egyedülinek, csodálatosnak és hihetetlennek. Egyre többet szeretnék tudni róla, minden egyes apró részletet ismerni, a fura szóvicceit, az ánizsillatát, a kunkori tincset a füle mögött. Bori lelkesen beszél, arca kipirul, a mosoly végig ott rejtőzik a szája szélén. Ádám holnap jön hozzájuk és akkor átmehetnék én is, hogy végre valahára találkozhassak vele. Rögtön beleegyezem, és már előre izgulok, hogy megvan e még az a hosszú habos ruhám.

Mire hazaérek, már mindenki alszik, sötét a ház. Lassan veszem le a cipőmet és közben az előszoba tükrében látom kirajzolódni a testem vonalát, az arcom ívét. A sötétben kontrasztos a vékony derekam és a hosszú lábaim. Így jó is lenne, mintha mi sem változott volna, az látszik, aminek kell. Közelebb lépek és rásimítom a tenyerem a tükör hideg lapjára. Fénycsík vetül rám és egy szörny néz vissza. Vibrál a tükörkép, mint a sodródó víz, az arc darabokból áll össze és nem él. Nem is látom már, mert lekapcsoltam a villanyt.

Sárga lángok táncolnak a karomon, erősebben égetnek, mint valaha. Nem tudom eloltani, akárhogyan próbálkozom, a földön fetrengek, fejem a sáros talajba nyomom. Még mindig ég az arcomon a bőr, és érzem a nyers hús szagát. Bori csak néz és egy magas zöld szemű fiút ölel át szorosan, mintha mozdulni sem tudnának, hogy eloltsák a tüzet. Aztán rájövök, hogy csak bábuk, mert az elvarázsolt kastélyban vagyok. Ez csak egy játék és végig kell mennem, de bezárnak a tükörszobába. Mindegyik falon a szép arcomat, a barackvirág bőrömet látom. Ahogy a tükörhöz érek, hirtelen megreped a felülete és a pókháló szerű törésvonal az arcomat is felszabdalja, a forró vér kibuggyan a mentén. Darabokból állok össze.

Még néhány percig fekszem, hogy érezzem a puha matracot magam alatt, a takaró melegét, a falióra kattogását.

Kiterítem a ruhát az ágyra és kiveszem az ágyneműtartóból a matricákkal teleragasztott fadobozt. Ahogy leszedem a tetejét, kiesik néhány fénykép. Mintha fellélegeznének, úgy esnek a földre, felszabadultak a több éves szorításból. Bori és én vagyunk a képeken, még mosolygós kamaszként nyaljuk a fagyit, a mi fűzfánknál, vagy a strandon ülünk a szakadt törülközőnkön. A fiúk mindig engem bámultak meg, a tökéletes alakomat, és én voltam a szép arcú lány is. Bori volt a mosolygós csaj, aki a törülközőjét maga köré csavarva takargatta a hasát és próbált pirulás nélkül beszélgetni a magas, sportoló barátommal. Amikor a tükör előtt állva sminkeltem a hibátlan arcomat, éreztem az irigykedő pillantását és ez így volt rendben. Tudtam, hogy ő is ezt szeretné, amikor kölcsön kéri a ruháimat. Nem csak tükörképem akart lenni, egy halvány másolatom. Elpakolom a fényképeket és felveszem a habos ruhám.

Elsétálok Boriék háza mellet és görcsösen szorítom a mobilt, nehogy megcsörrenjen. Az ideges hangját hallanám, hogy késem. A fűzfa mellé ülök, mert úgy szoktunk és újra a patakba bámulok. Olyan, mint a törökméz. Én voltam az édes arcú, akit karamellizáltak.A sodrás megtör minden tükörképet és foltos festmény benne mindenki. Az enyém minden nap ilyen patakszerű. Nem lehetek már senki sziámi tükör arca sem. Hiába a habos ruha, én vagyok az égett lány. Azt hiszem, ma már nem megyek.