A madarak múlt héten már azt hitték, tavasz van. Hajnalban rögtön csiripelni kezdtek, az első fagy nélküli éjszakákat ünnepelték. Még sosem vágyta ennyire, hogy vége legyen a télnek, ezért minden jelet, ami erre mutatott, tőle szokatlan lelkesedéssel üdvözölt. A télikabátot, amit olyan lelkesen vett tavaly januárban már minden nap szinte utálattal cipzározta össze magán, szerette volna minél hamarabb a gardrób mélyére rejteni, hogy ne is lássa már karácsonyig.

Sétálni akart, nem dideregve, sietősen szedni a lábait, hanem andalogni, beszívni a levegőt, a fák illatát, nézni felfelé, nem csak a cipője orrát figyelni, hogy kikerülje a jégfoltokat, latyakot és tócsákat. Emlékezett az utolsó nyári estére, amikor ujjatlan felsőben, szandálban ültek egy kerthelyiségben, gyümölcsös sörökkel búcsúztatva a fülledt éjszakákat. Bár csak augusztus közepe volt, de tudta, hogy ez az utolsó alkalom, hogy szabadon, védő kardigánok nélkül simogattathatja magát az esti levegővel.

Nem tudta elképzelni, hogy milyen lesz, amikor már más nyarak lesznek. Amikor nem vár semmit, mert minden évszak ugyanolyan lesz, amikor valódi felnőtt lesz és feladat feladat hátán tornyosul előtte, amikor nem fogja érezni a meleg levegő fülledtségében a szabadságot, csak görgeti maga előtt az életet. Ezen a nyáron késő délutánonként mindig kiült az erkélyre feltette lábát a másik fotelbe és nézte a fényeket, akkor voltak a legszebbek. Nyirkos volt a bőre az erős naptól, egy könyv mindig az ölében hevert, de nem olvasott, mert ott akart lenni, egészen ott. Tudta, ezek a találkozások, lopott percek magával elmúlnak rövidesen, ahogy először lettek hűvösek az esték már véget is ért az egész. Ahogy jött a tél, végtelenül hosszúnak és reménytelennek tűnt minden, valahogy sosem ernyedt el, mindig ment valahova, csinált valamit, de várt, egyre jobban várt, türelmetlenül vágyta az utolsó nyarat, ami még olyan lesz, aztán elrepül.