Mirának először csak az tűnt fel, hogy van valami furcsa anyja viselkedésében. Valami, ami eddig nem volt, vagy amit ő még nem látott. A szokásos, anyjával töltött vasárnap volt ez is, legalábbis úgy tűnt, bár meglehetősen ritkán fordultak elő ezek a közös vasárnapok. Ült a konyhában és anyját figyelte, ahogy odateszi a kávét főni. Teljesen belefeledkezett a hosszú, vékony női ujjak táncába, hullámzásaiba. Megdöbbent, hogy mennyire természetellenesen természetesnek hat anyja egész lénye, hogy mennyire belesimul a nagy mindenségbe, pedig eddig úgy érezte, hogy anyjának semmi köze sincs ehhez a világhoz. Mozdulatai most köröket, íveket, hullámokat rajzoltak, és kifejezetten nőiesnek és ritmusosnak tűntek. Sohasem látta még ilyennek, anyja folyton rohant és kapkodott, még a kamrába is akkora lendülettel esett be, mintha akkor ért volna a célba valami versenyfutás során. Mozdulatai darabosak és szögletesek voltak, megmagyarázhatatlan görcsös kényszer hajtotta. Hogy iparkodni kell, meg kell csinálni, nem elmulasztani, nem hanyagolni. Semmit, de különösen a háztartást nem. Minden megnyilvánulásában ott rejlett ez a temérdek kell. Mira viszonylag hamar rájött, hogy hiába loholna anyja után, sosem érné utol, sem a tempót, sem a súlyt nem bírná, így hát nem is próbálkozott. Anyja valamiféle természetellenes lény volt a szemében, aki egy kicsit kívül rekedt a körön.

A viták, a hangos szóváltások szerves tartozékai voltak találkozásiknak. Mira most is fel volt készülve rájuk, ám ezúttal valahogy elmaradtak. Anyja nem tett semmiféle lekezelő megjegyzést korára és családi állapotára (egyedülálló, harmincas nő!) vonatkozóan, és más kényes téma sem került szóba, pedig a vádaskodáshoz és az ítélkezéshez mindketten kiválóan értettek.

A kávé isteni finom lett, eddig csak az apja által főzött ízlett neki ennyire, anyja pedig fesztelenül, nyugodtan csacsogott, és fura módon ez egyáltalán nem idegesítette Mirát. Például, hogy lesz megint az Elfújta a szél a tévében. Hogy Mira emlékszik-e arra, hogy régen együtt nézték, és mennyire odavoltak Rhett Butlerért? Naná, hogy emlékezett. Meg hogy elmennek-e majd sétálni a Városligetbe, miután megitták a kávét?

Mira sosem látta még ennyire szépnek az anyját, sosem vette észre azt az érett, nyugodt, vonzó nőiességet, amit most teljesen elvarázsolta őt, és valószínűleg képes lenne levarázsolni az egész világot. Volt valami nagyon ismerős anyja felszabadult, már-már bohókás-játékos, természetes viselkedésében. Arra a kislányra emlékeztette, akivel az apja több, mint húsz éve a korzón sétálgatott vasárnap délelőttönként. Mira királylány volt, a járókelők szemügyre is vették őket, ki a fodros-ruhás, szőke lánykát, ki a fess apukát, de mégis leginkább kettőjüket együtt.

Most haragudott a királyra meg a királylányra, hogy miért nem ragadták akkor el a tűzhely mellől a királynét, hogy miért nem vonult végig a korzón az egész királyi család? Haragudott a királyra, hogy miért lépett ki ebből az egészből, hogy hogy felejtette el a királynéban azt, amit ő most meglátott, és miért akarja még most is azt játszani, hogy az ő kettősük felbonthatatlan, mikor már rég felbomlott?

Haragudott, hogy miért zárták rácsok mögé a királynét, miért nem engedték be jobban abba a fene tökéletes világukba? Haragudott a királynéra, hogy miért hagyta magát, miért hagyta, hogy a megfelelési kényszer ennyire görcsössé tegye? De leginkább talán a királylányra haragudott. A királylányra, akinek volt mersze őrjítően hasonlítani a saját anyjára, és aki ezt az adottságát pofátlanul ki is használta. Ellopta a csókokat, amelyeket az ég az anyjának szánt, de amelyekkel apja mégis őt halmozta el.

Mindezek ellenére úgy érezte, hogy a mai nap nem bírja el a haragot, a sértődöttséget, a bűntudatot.  A mai nap napfényt és tavaszillatot kínált, és nem tűrte a visszautasítást. Így hát Mira királylány volt ismét, és ezúttal a királynővel vonult végig a korzón. A királynővel, aki talán sosem volt rácsok mögé zárt, sápadt királyné, vagy szorongó, természetellenes lény. Mindig is királynő volt, és Mira most valahogy nagyon örült annak, hogy köze van ehhez a királynőhöz, hogy hasonlít rá.