Nem volt kedvük a sziget arra a részére átmenni, ahova a busz tartott velük, annyira megszerették az előző állomást. Nyüzsgő mediterrán város, a közelben pedig igazi fehérhomokos part, bokáig érő zöldbe hajló, de mégis kristálykék és langymeleg vízzel. A nyugágyak tele elégedett emberekkel, akik még többet is kaptak az irodában befizetett összegért, mint amit elképzeltek, pár órás repülőútra otthonról igazi karibi hangulat, napernyőkkel, zenével, koktélokkal, fehér homokkal és ezer színben ragyogó tengerrel.
Minden és mindenki könnyed volt és vidám, a gondolatok a következő étkezés és fürdés körül forogtak, a színek, a vidám hangok, a zene töltötte ki a monitor elől egyszer egy évben kiszabaduló emberek tudatát. Öt napjuk volt itt, aztán a tervek szerint útnak indultak a sziget másik végébe, amiről szinte semmit nem tudtak, ez is nyaralóhely volt, de kevésbé népszerű, az országról szóló reklámanyagokban sem szerepelt róla nagyon semmi. Nem örültek neki, hogy el kell hagyniuk az ismeretlenért az olyan régóta vágyott paradicsomi környezetet.
Ahogy lerángatták a buszról a bőröndöket a kietlen, naptól kiszáradt ritkás fűvel körbevett keskeny betonútra fordultak, mely a tenger felé vezetett, azt sejtették új szállásuk valahol arra lesz majd. A nap tűzött, közel negyven fok lehetett, elcsigázva bandukoltak, visszavágyva a civilizált városba, a mesebeli homokos part mellé. Végre meglelték, a kis apartmanház egy sziklaszirten feküdt, egészen a szélén, a hálószoba fala elhúzható üvegajtó. Kilépett a teraszra, ami mögött nem sokkal, egyszer csak véget ért minden. Tízlépésnyire volt csak a szirt széle, alattuk, körülöttük, amíg a szem ellátott, a tenger. Nem az a kellemes, lágy és világos színű, mint az előző helyen, sötétebb kék és keményebb, megállás nélkül csapkodta a hatalmas sziklatömeget, újra és újra nekivágta magát, mintha át akarná törni. Nem volt szép, fenséges volt. Nem lehetett odamenni hozzá, gyönyörködni benne, aztán továbbsétálni, megragadott és ott tartott és hiába zárta be az ember a hálószoba üvegajtaját, a hullámok csapásainak zaja mindenen áthatolt.
Volt egy kis pad, amit egészen a szikla széléhez helyeztek el a háztulajdonosok, gyakran üldögéltek ott, a semmiben. Úgy érezték, a semmiben, mert a tenger hiába volt alattuk, de nem fogadta be őket, nem is volt kíváncsi rájuk, csak hullámzott, nagy erővel vágódott a sziklának, megállás nélkül. De a szárazföldön sem voltak már, mert nem számított semmi, ami ott történik, semmi nem tűnt igazinak, csak ülni a padon és figyelni a nagy vizet, abban ott volt minden.
Mint az előző helyen töltött napoknak, úgy ennek a hétnek is vége lett, becsomagoltak, taxit hívtak, elmentek a repülőtérre, felszálltak a gépre, otthon leszálltak, taxit hívtak, hazamentek, kicsomagoltak, másnap pedig bementek az irodába. Később bármikor kereste, hogy a mindennapok lényegtelen, ámde kötelező teendői mögött hol találhatná meg azt, amivel közelebb kerülhet a valósághoz, csak arra a kis padra gondolt a sziklaszirten, a tenger felett.
