A kabátom ujját morzsoltam, egészen összegyűrödött mire hazaértem, sötét folt maradt az ujjaim helyén most már örökre. A nagyanyámtól kaptam, néha még éreztem rajta a naftalinszagot és a tavasz végére, mire kifújta belőle a szél, csak a frissen hegyzett grafitceruza szaga maradt. Nagyanyám rajzolt, ceruzákat a zsebben tartotta, a hegyek telepöttyözték, aztán egy egész folttá összeérő pacát pingáltak a zsebre, aztán az ujjaimra.
Csak magamat vádolhattam, hogy előbb hazaértem, mint szoktam. Az ajtóban nem fordult a kulcs, csak nyílt, mintha magától tenné, láthatatlan kezek irányítanának és hívnának befelé, egészen a szobáig, a konyhán át, nyekereg a fakeret, a duruzsolást csak utólag képzeltem oda, a kanapén Judit, rajta ő, letolt nadrágban, amit én vettem neki.
A fülbevalókat kellett volna nézegettem a kirakatban, hazafelé vagy bemehettem volna péksüteményért, ráérősen kivárom a zöldet és nem futok a villamos után. Ha később érek ide, terített asztal vár és meleg vacsora, a virágot középre tenném, a vasalt abroszra.
Judit az ablak mellett ülne, a székre felkuporodva kortyolgatná kihűlt reggeli kávéját, a nyitott ablaknál eregetné kifele a fáradt füstöt, vagy már itthon sincs, elindult már a kórházba, újabban sosem vár meg, attól tart, hogy a Kálmán utcánál lekési a csatlakozást és inkább bent eszi meg a felpakolt vacsoráját, amíg átöltözik. llyenkor telefonon hívom, míg a buszon ül, hosszan beszélünk, főleg én, nyújtom a mondatokat, a letört lépcsőről is beszámolok, amit csak felfele lehet észrevenni. A tegnap még nem ilyen volt, ráejthetettek valami nehezet, költözéskor cipelhettek méretes bútorokat, bele egy lenyílt végű költöztető autóba, vagy csak egy ismerős utánfutóba, de az veszélyesebb, akkor állni kell mellette, az biztos, hiába feszítik ki a kötelet, a zötykölődéstől elcsúszhat.
Judit körbejárja a kórtermeket, érettségi óta ápoló, amikor szünetet tart, lemegy a fák alá cigizni, ilyenkor nem rejtik el a lombok, a betegnek, ha kérnek, cigit is ad. A papucsa nem kopog, nem csapkodja a fémtálakat és összedörszöli a kezét, hogy melegítse, mielőtt tűt szúrna. Az osztály koronázatlan királynője, mondják. Palit is ő ápolta, amikor bent volt, nem kell bejönnöd, pihenj csak, már alszik, a takaró fölött végigsimítja hosszú ujjait, elernyedve pihennek, mint a fák ágai, ablakot nyit, szúr a hideg, mint az elcsúszott lepedő alatt a gyapjú takaró.
Langyos kezén érzem Judit érintését. Siettem vissza a gyerekekhez az iskolába, nekünk nincsenek, a hasamra reménykedve gyűlt fel a lomha puhaság, a lépcsőkön bágyadtan lötyögött, a szoknya dereka nyomot hagyott rajta, keskeny, mint a költőztetőkötél. Pár perc, ennyi kellett volna, egy csokor virág a sarokról, keresgélni a kulcsot a táskában, aztán a zsebben, eddig már eltűnnének a nyomok az arcról, felváltaná a leplezett keserűség. Ráterítem a ceruzaszagú kabátot Juditra, rágyújtok a résre nyitott ablaknál a konyhában, a bejárati ajtót nyitva hagyták a költöztetők, a huzat kirántja a füstöt is.
