„Beülhetnénk egy kávéra.” Egy kávéra. Persze. Nem is tudtam ezután mit mondani neki. Egy kávé pont addig tart, hogy semeddig. És mi van, ha nem is szeretem a kávét? Honnan veszi, hogy én egy olyan kávé mániákus vagyok? Lehetnék koffein érzékeny. Nem tudja ezt sem. Persze imádom. Az illatát, a keserű ízét, de a cukros habos csodákat is, amiket szuper gyorsan készítenek el és a nevemet is ráírják. Lehet, hogy ő is megőrül minden egyes leőrölt kávébabért és szüksége van az ébresztő forróságra, mint a drogra. Tőle is örökölhettem a függőségemet. A DNS láncunkon úgy ülnek a kávébabok, mintha csak a kávécserjén függenének.
Vagy azért egy kávé, mert az pont elég neki. Arra, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét. „Igen, megittam egy kávét a tizenhét éve nem látott lányommal, kihúzhatom a listáról az apai teendőket.” Egy hosszú kávét elkortyolgatsz egy ideig, ha tejjel iszod plusz öt perc. Egy fehér csokis mokka már egy hosszabb történet. Először a hab, amit szinte süteményként kanalazol és megfontoltan nyalsz le a kanálról. Utána apró kortyokban kell inni ezt a téli varázst, hogy az édes tejszín lassan olvadjon el a nyelveden. Ha capuccino, megint lerövidül az idő, de nem annyira, mintha egy eszpresszót innál. A presszó kávé csak egy korty. Sietve iszod reggel, ha csak az ébresztő gombját kell megnyomnod az agyadban. Az olaszok tésztás ebédje utáni egykortynyi gőzölmény. Épp csak annyira. Egy eszpresszó mellett nem beszélgetsz. Egy eszpresszót nem szürcsölgetsz, nem tartod a nyelveddel formált kanálban, lötyögtetve, ízlelgetve.
A kávé felébreszt majd és élesíti minden agytekervényünket, hogy megoldjuk ezt. Nincs annyi koffein a világon, ami kiötölné bennem, hogy mit mondjak neki. Anya szerint tőle örököltem az eszem. Ha így van, hát nem akarom ezt. Nem akarom a doktorit, a jó állást, hogy a magam ura vagyok. Nincs szükségem a pénzre, a saját lakásra, a plazmatévére. Az olasz kávéfőzöm sem kell, ha az ő génjeivel lett az enyém.
Nem mondok ilyet. Mert mehettem volna másfele, az ellentétes irányba is. „Nem rokona a Szilágyi András?” Nem. Sosem volt. Velük nevetek az egybeesésen, hogy az ügyvédi szakmában hogy lehet két ilyen híres Szilágyi és még csak nem is ismerik egymást…
Nekem miért kávé-apukám van? Miért nincsen játszótér- vagy vattacukor-apám? Miért nem kaptam egy olyan tévé előtt ülős, irodai melós, hétvégi apát, kínos beszélgetésekkel az állatkertben, ahova tizenöt évesen visz el, mert nem tudja, mi kell egy tini lánynak? Nekem miért nem?
Anya sírt, mikor elmondtam neki. Még mindig nem jöttem rá, hogy örömében, vagy fájdalmában, mert számára már nem jutott kávé. Vajon hány kávészemet daráltak le a napjaik alatt? Egymáshoz nem kellett annyi éberség. Túl szerelmesek voltak, és míg egymásba fonódtak, senki nem mosta el a kávésbögréket. Gyűlölték egymást, amikor elváltak. Vagy gyűlölték magukat, hogy képtelen voltak kivárni együtt, amíg tizennégy éves leszek és megiszom életem első tejes kávéját.
Most az asztal szélét kaparom és az itallapot böngészem görcsösen, milyen legyen a harmadik kávé. Az ajtó nyílik, és olyan hirtelen kapom oda a fejem, mint az előző ötven alkalommal is. Felesleges. Még egy presszóra sem jött el.
